Tízéves voltam, amikor először láttam tradicionális bábelőadást. Tízéves voltam, amikor beleszerettem Mubarakba, és ez a több mint fél évszázados szerelem fogva tartja elmémet és az életemet.
Húszéves voltam, amikor ettől a szerelemtől indíttatva Teherán minden utcáját bejártam, hogy megtaláljam a már öreg, megfáradt bábosokat, akik már nem játszottak, és visszahozzam őket az életbe, az előadó-művészeti körökbe, az egyetemi kurzusokra annak reményében, hogy mások is beleszeretnek a példaképeimbe.
Akkoriban azt képzeltem, én vagyok az egyetlen ilyen szerelmes a világon, de hamarosan rájöttem, mások is vannak hozzám hasonlóak. Bejártam a világ minden táját, hogy megismerjem a bábművészet iránti elkötelezettséget, találkozzam a báb szerelmeseivel Olaszországtól az Egyesült Királyságon, Indián, Kínán, Oroszországon, az Egyesült Államokon, Franciaországon át Németországig.
Felvillanyozott, amikor rájöttem, nemcsak hogy nem vagyok egyedül, hanem milliónyian rajongjuk a műfajt, de Mubarak is csak egyike annak a több tucatnyi figurának, akik komédiás kedvükkel és szarkasztikus világlátásukkal évszázadok óta adnak reményt, és csalnak mosolyt férfiak, nők és gyermekek arcára. Olyan arcokra, amelyek túl sokszor torzulnak el a félelemtől és a fájdalomtól egy olyan világban, ami tele van háborúval, szegénységgel, erőszakkal és nyomorral.
Nem tartott sokáig, hogy felismerjem, színházi kollégáim lenézik a bábot, magukat és státuszukat jóval magasabbra helyezik, mintsem hogy e közösség tagjai legyenek.
Ekkor éreztem azt a késztetést, hogy meg kell védenem a szerelmemet, úgy, mint egy lovag, aki a kincsét védi, és akár az életét is odaadná érte.
Ekkoriban kezdtem egyre inkább megérteni, hogy a báb kifejezési formaként, nyelvként oly nagyszerű és mélyen bennünk gyökerező, mint az ember örömre és a szomorúságra, a melankóliára és az örömre való ősi hajlama.
Megértettem, hogy minden báb a körülöttünk levő világ szimbolikus ábrázolása, és benne él minden ősünk.
Ekkor értettem csak meg igazán, hogy Omar Khayyam, a jeles perzsa filozófus, matematikus és költő miért hasonlította az emberi világot egy bábelőadáshoz:
Az ő kezében bábok vagyunk
Ez nem egy metafora, ez a valódi igazság
Az életnek e színpadán időnként mozdulataink vezetnek
De a feledés dobozában egymás után eltűnnek.
Az árnyfüggöny mögött vagyunk én és ő
De amikor a függöny lehull, én és ő elhomályosulunk.
Utazásaim során olvasva és a báb más szerelmeseivel beszélgetve egyre világosabbá vált számomra, hogy a báb mennyire sokfélét jelent formát és ízlést tekintve Csikamacu Monzaemontól (japán drámaíró, kabuki- és bunrakudarabok szerzője, a 17-18. században élt) a templomi játékosokon át a szicíliai marionettjátékosokig, az indonéziai dhalangok (árnyjátékosok) képzeletében és nyelvében, a világ más-más tájain élő bábművészek és bábrendezők számára.
Így erősödött meg bennem a hit, hogy a báb, ez az ezeréves nyelv alkalmas arra, hogy a világot kritikusan szemléljük, és ezáltal szélesebb közönségréteg ismerheti meg ezt az ősi művészi kifejezőeszközt, és válhat szerelmesévé.
Meggyőződésem, hogy a báb feltalálása olyan jelentős hatással bírt, mint a kerék feltalálása, és legalább annyira segít a köztünk levő távolságok és kommunikációs határok leküzdésében.
Talán azért van ez, mert egy mélyen filozofikus bábelőadás is felébreszti a nézőben a gyermeket, kiszakítja térből és időből, hogy felfedezhessen egy olyan fantasztikus világot, ahol a fából és más halott anyagokból készült tárgyak életre kelnek.
Talán ez a bábművészek legnagyobb felelőssége nyelvtől, állampolgárságtól és háttértől függetlenül: hogy felébresszük a világot vérrel és erőszakkal szennyező embertársaink millióinak szívében a gyermeket.
A bábművészet és mi, akik az eleinktől kapottakat kincsként őrizzük és becsüljük, felelősek vagyunk, hogy az emberben rejlő gonoszt és állatit megfékezzük, hogy emlékeztessünk a gyermekkor örömére és csodálatos álmaira…
A mai nap azoké, akik felébresztik a bennünk élő gyermeket, azoké, akik tiszta szívükből szerelmesek a bábművészetbe.
Boldog bábszínházi világnapot!
Behrooz Gharibpour
Behrooz Gharibpour
1950. szeptember 19-én született Sanandadjban (Irán kurdokkal lakott területe). 14 éves kora óta foglalkozik színházzal. A Teheráni Egyetem Művészeti Karán (1970-1974) tanult, Olaszországban az Accademia d’Arte Drammatica Silvio d’Amico növendéke volt (1977-1979). Bár sokféle dologgal foglalkozott és foglalkozik tervezőként és igazgatóként is, azok mind azt szolgálják, hogy Iránban minél többen hozzáférhessenek a kultúrához. 1980-ban megalapította az állandó Gyermek- és Ifjúsági Színház és Bábszínházat, az ő nevéhez fűződik az egykori teheráni vágóhíd épületéből átalakított Bahman Kulturális Központ, az iráni hadsereg központi épületéből átalakított Iráni Művészek Fóruma, a régi műhelyből állandó báboperaházzá alakított Ferdowsi Hall, és egy híres színész lakóházából átalakított színházi múzeum átadása. Hazai és nemzetközi díjakkal elismert rendező, az Aran Bábszínház és az iráni zenére fókuszáló Nemzeti Opera megalapítója.
Bábszínházi Világnap - A magyar bábosok határtalan ünnepe 