altalanos · Sajtóanyag

A magyar bábszínházi világnapi üzenet – 2016

A magyar világnapi üzenetet a Balogh Géza Jászai Mari-díjas rendező, bábtörténész szakíró, tanár, fordító, dramaturg, forgatókönyvíró írta, aki az UNIMA nemzetközi és magyar vezetőségének tagja. Rendszeresen publikál hazai és külföldi folyóiratokban, több színháztörténeti antológia, hazai és külföldi szaklexikon munkatársa.

Március 21. a világ bábművészei számára nemcsak a tavasz első napját jelenti. Tizenhárom esztendeje a bábjáték ünnepnapja is.

Az ezredfordulón, 2000-ben, Németországban merült fel először a Nemzetközi Bábművész Szövetség magdeburgi kongresszusán, hogy a színházi világnap mintájára legyen a bábosoknak egy külön ünnepe. Akkor már joggal éreztük úgy, hogy ez a műfaj nagykorúvá vált. Minden más színháznál szélesebb korosztálynak játszik. Fiataloknak, öregeknek, felnőtteknek, kamaszoknak, gyerekeknek, néha még csecsemőknek is. Talán azért, mert jobban képes játékos és filozofikus, komolytalan és komoly, vidám és mulatságos lenni, mint legközelebbi rokonai, a drámai és a zenés színház művészei, vagy a történeteit eltáncoló, eléneklő hozzátartozói. Hogy talán már a nézőknek sem csak óvodai emlékei törnek elő, ha az a szót hallja, hogy bábszínház. Nem csupán egy paraván jut eszébe, amelyen különböző mesefigurák játszanak emberi lényeket vagy állatoknak álcázott jellemeket. Meg hogy a báb már nem elsősorban akkor arat sikert, ha minél tökéletesebben hasonlít az emberre, és ráadásul le tudja csavarni a fejét, a levegőbe tud emelkedni és még sok más olyan dologra képes, amire az élő ember nem.

A korábban embert utánzó bábszínház olyan lehetőségeket fedezett fel a maga számára, amikről ötven évvel ezelőtt álmodni sem mert. Persze még mindig feltesszük a kérdést, hogy mi is a báb tulajdonképpen, de a válaszunk nagyon sokféle lehet. Csak egy ponton nem engedünk: hogy az élettelen anyag megelevenedésének csodáját tekintse legfőbb hivatásának. És közben az eszköztára, formanyelve mind gazdagabbá válik. Az ezredforduló, úgy látszik, valamiféle középutat keres, amelyben hol a képzőművészet, hol a színház játssza a főszerepet. Mivel a bábszínház középpontjában a nem mindig látható emberi lények állnak, ezért a folytonos változások és útkeresések kihatnak a gondolatok első számú hordozójára, a színészt elrejtő, segítő, kiegészítő, helyettesítő bábra is. Szélsőségesebbek lehetnek a kísérletek, tágabbak a lehetőségek, mint a színház bármely más fajtájánál.

A bábjáték ünnepéről szóló németországi párbeszéd 2000-ben abbamaradt, majd két év múlva az Egyesült Államokban, Atlantában folytatódott. Nem tudtunk dűlőre jutni, mikor legyen ez a mi ünnepünk. Aztán Dadi Pudumjee, a Nemzetközi Bábművész Szövetség mostani elnöke azt mondta: a mi ünnepünk csakis akkor lehet, amikor az egész földkerekségen mindenütt süt a nap. Ez pedig március 21-én van, a tavasz első napján.

Javaslatához hozzátette: azt szeretné, hogy az első Bábszínházi Világnapot ünnepeljük meg együtt az ő hazájában, India fővárosában. Megszavaztuk a javaslatát, és örömmel elfogadtuk a meghívást. Így került sor 2003-ban az újdelhii fesztiválra, és így eshetett, hogy én is ott ünnepelhettem sok száz indiai és tizennégy különböző nemzetiségű bábszínházi kollégámmal együtt ezt a vadonatúj ünnepet.

A mostani, tizenharmadik világnapon pedig kívánok minden kollégámnak és valamennyi bábszínházat szerető nézőnek sok felejthetetlen élményt ebben a mindig megújulni kész műfajban.

Balogh Géza

altalanos

A csoda, avagy nosztalgikus emléktöredékekkel tűzdelt levél a távolból – Bródy Vera üzenete a Bábszínházi világnapra

A távolból üdvözlök mindenkit, akik összejöttek ezen a kivételes napon, amikor a bábok uralják azokat a településeket, ahol magyar nyelvű bábosok élnek és alkotnak. Üdvözlöm a paravánon és rivaldán innenieket és a túloldalon tevékenykedőket. Bábszínészeket, tervezőket, rendezőket, zenészeket, igazgatókat, az irodákban dolgozókat, és engedjék meg nekem, hogy megkülönböztetett szeretettel üdvözöljem azokat a munkatársakat, akikkel a nagyérdemű közönség soha nem találkozott: a bábkészítőket, díszletfestőket, bábtechnikusokat, szobrászokat, világosítókat, a díszleteket mozgató fekete ruhás árnyakat, a díszletek és a színészek erdejében ide-oda surranó, feszült figyelmű kellékeseket, azaz mindazokat, akik nélkül nem lenne előadás. És ha lenne is, a csoda nem lenne tökéletes.

Hogy miféle csodáról van szó? Természetesen a bábjáték csodájáról.

Gyermekkorom óra csodaváró voltam, hittem, és bevallom, ma is hiszek bennük. Először Szergej Obrazcov egy budapesti előadásán találkoztam vele. Már nem voltam gyerek. Életemben nem láttam még bábjátékot, még csak nem is hallottam róla. A darab felnőttekhez szólt. Óriási sikere volt. Amikor a függöny legördült, és a függöny elé kijött a játszó férfiak és nők kis csoportja, a karjukon az aprócska, üres tekintetű babákkal, úgy tűnt, mintha azok hasonlítottak volna az előbb látott színészekre, és valóban ők köszönték meg a tapsokat.

Ezek a fadarabok játszottak volna? De hiszen én élőlényeket láttam mozogni, beszélni, nevetni! Mi történhetett? Minden bizonnyal csoda. Ezt a pillanatot máig nem felejtettem el.

Akkor határoztam el, én ilyen színházban akarok dolgozni. És mintha a csoda nem hagyott volna el, hamarosan elkezdtem dolgozni az akkor alakuló Állami Bábszínházban. Ekkortól nap mint nap, a színház tervezőjeként kisebb-nagyobb csodákat éltem meg.

Láttam és csodáltam, hogyan tették magukévá a műhelyek dolgozói gondolataimat, papírra vetett elképzeléseimet, és hogyan váltak azok kézzelfoghatóvá ördögien ügyes kezeik által.

A színészek egymás után érkeztek, hogy lássák, hogyan alakulnak jövendő játszótársaik. Amikor Kiss István, a felejthetetlen, pótolhatatlan színész vette kezébe a félkész bábot, mindenki megbűvölten nézte, ahogyan a színész és a bábu tekintete kereszteződik. Akkor megértettük: egymásra találtak. És amikor a bábok bekerültek az utolsó próbára, a bábkészítő műhelyekből mindenki berohant a nézőtérre, hogy még egyszer ellenőrizzék munkájukat, és átéljék azt a varázslatos pillanatot, amikor a színész az átlelkesített bábot a kezébe veszi, őt a játék terében, a neki szóló fényben útjára indítja, és a halott anyag életre kel. Ez a bábszínház igazi nagy csodája.

A francia író-filozófustól, Denis Diderot-tól egyszer megkérdezték, mi az ember feladata az életben. Az, hogy boldog legyen – mondta, majd hozzátette: a legboldogabb ember az, aki a legtöbbet tudja adni embertársainak. Így hát ti, paravánon és rivaldán innen és túl, akik a legtöbbet adjátok embertársaitoknak, legyetek nagyon boldogok!

Bródy Vera

Bródy Vera

A magyar színházművészet egyik meghatározó személyisége, Bródy Vera 1949-ben színészként kezdte a pályát a Művész Színházban, de Szergej Obrazcov első magyarországi vendégjátékának hatására a báb felé fordult érdeklődése. Az Iparművészeti Főiskolán tanult. 1951 és 1954 között az Állami Bábszínház műhelyének szobrásza, 1956 és 1958 között a Győri Állami Bábszínház művésze volt, 1958-tól pedig ismét az Állami Bábszínházban dolgozott, ahol emblematikus előadások bábjai, díszletei, jelmezei kerültek ki a keze alól. Ezek közülük első az 1952-es Misi mókus volt. Tersánszky Józsi Jenő hőse több kalandnak, így több előadásnak is főszereplőjévé vált, az 1961-ben bemutatott Misi mókus vándorúton azóta is levehetetlenül szerepel a színház repertoárján.

Ezt követte a Meseláda, a Csodafurulya, a Csalavári Csalavér, több Andersen-mese, a Százszorszép, a Hamupipőke, a Hófehérke és a hét törpe, az Ezüstfurulya, A szarvaskirály, a Jancsi és Juliska, a János vitéz, a Fajankó kalandjai, az Aladdin csodalámpája, A három kismalac, a Csipkerózsika, a Világszépe, a Fehérlófia, A csodálatos kalucsni, a Toldi, a Piroska és a három kismalac, a Dani Bogárországban, a Foltos és Fülenagy, A gyáva kistigris, a Bohóc rókák és egyéb mókák, Az elvarázsolt egérkisasszony, továbbá a felnőtteknek szóló Biztos siker, A szőke ciklon, amit az Állami Bábszínháznak az első nemzetközi sikert hozó előadás, a Szentivánéji álom, az Angyal szállt le Babilonba, majd A sárkány követett. Több produkcióban dolgozott együtt díszlettervezőként Koós Ivánnal, mások teljes látványát egyedül jegyezte.

1968-ban férjével Párizsba költözött, de kapcsolata nem szakadt meg az Állami Bábszínházzal, és olyan jelentős előadások fűződtek nevéhez, mint a világot járt Bartók-mű, A fából faragott királyfi, A pagodák hercege című Britten-opera, Kodály Zoltán Háry Jánosa, Shakespeare drámája, A vihar, amiért a kritikusoktól a legjobb jelmez díját kapta meg vagy a Rámájana. Természetesen gyerekeknek készült produkciókban is dolgozott: a Tündér Lala, a Gulliver az óriások földjén, a karácsonyi klasszikus, a ma is játszott Diótörő, a Hamupipőke, a Vásári bábkomédiák, a Varjúdombi meleghozók, A csodaszarvas népe, A Hollókirály, A repülő kastély bábjai mind neki köszönhetőek.

A francia fővárosban grafikákat, illusztrációkat, bábokat készít, ismeretterjesztő cikkeket ír, több könyvét adták ki Franciaországban, Németországban, Svájcban, Skandináviában, Nagy-Britanniában. 1972-től bábpedagógusként is dolgozik, gimnáziumi csoportjával bábelőadásokat hozott létre Párizsban, vezetett bábos táborokat Bretagne-ban. Ilyen volt A tűzmadár, a Stravinsky-darabot az Állami Bábszínház művészeivel is megrendezte.

Bródy Vera munkáit azok is ismerik, akik nem jártak az Állami Bábszínházba, hiszen a Magyar Televízió bábos mesejátékai közül ő álmodta meg Mazsolát vagy a Mi újság a Futrinka utcában? lakóit (ők később „átköltöztek” a Budapest Bábszínházba), de a Játsszunk bábszínházat! sorozat, a Gombóc tündér, a Tükrös-játék, a Dugasz Matyi, a Petruska vasárnapja és az Egyszeregy királyfi mind-mind az ő tervezőasztalán születtek.

altalanos

Behrooz Gharibpour üzenete a Bábszínházi világnapra

Tízéves voltam, amikor először láttam tradicionális bábelőadást. Tízéves voltam, amikor beleszerettem Mubarakba, és ez a több mint fél évszázados szerelem fogva tartja elmémet és az életemet.

Húszéves voltam, amikor ettől a szerelemtől indíttatva Teherán minden utcáját bejártam, hogy megtaláljam a már öreg, megfáradt bábosokat, akik már nem játszottak, és visszahozzam őket az életbe, az előadó-művészeti körökbe, az egyetemi kurzusokra annak reményében, hogy mások is beleszeretnek a példaképeimbe.

Akkoriban azt képzeltem, én vagyok az egyetlen ilyen szerelmes a világon, de hamarosan rájöttem, mások is vannak hozzám hasonlóak. Bejártam a világ minden táját, hogy megismerjem a bábművészet iránti elkötelezettséget, találkozzam a báb szerelmeseivel Olaszországtól az Egyesült Királyságon, Indián, Kínán, Oroszországon, az Egyesült Államokon, Franciaországon át Németországig.

Felvillanyozott, amikor rájöttem, nemcsak hogy nem vagyok egyedül, hanem milliónyian rajongjuk a műfajt, de Mubarak is csak egyike annak a több tucatnyi figurának, akik komédiás kedvükkel és szarkasztikus világlátásukkal évszázadok óta adnak reményt, és csalnak mosolyt férfiak, nők és gyermekek arcára. Olyan arcokra, amelyek túl sokszor torzulnak el a félelemtől és a fájdalomtól egy olyan világban, ami tele van háborúval, szegénységgel, erőszakkal és nyomorral.

Nem tartott sokáig, hogy felismerjem, színházi kollégáim lenézik a bábot, magukat és státuszukat jóval magasabbra helyezik, mintsem hogy e közösség tagjai legyenek.

Ekkor éreztem azt a késztetést, hogy meg kell védenem a szerelmemet, úgy, mint egy lovag, aki a kincsét védi, és akár az életét is odaadná érte.

Ekkoriban kezdtem egyre inkább megérteni, hogy a báb kifejezési formaként, nyelvként oly nagyszerű és mélyen bennünk gyökerező, mint az ember örömre és a szomorúságra, a melankóliára és az örömre való ősi hajlama.

Megértettem, hogy minden báb a körülöttünk levő világ szimbolikus ábrázolása, és benne él minden ősünk.

Ekkor értettem csak meg igazán, hogy Omar Khayyam, a jeles perzsa filozófus, matematikus és költő miért hasonlította az emberi világot egy bábelőadáshoz:

Az ő kezében bábok vagyunk

Ez nem egy metafora, ez a valódi igazság

Az életnek e színpadán időnként mozdulataink vezetnek

De a feledés dobozában egymás után eltűnnek.

Az árnyfüggöny mögött vagyunk én és ő

De amikor a függöny lehull, én és ő elhomályosulunk.

Utazásaim során olvasva és a báb más szerelmeseivel beszélgetve egyre világosabbá vált számomra, hogy a báb mennyire sokfélét jelent formát és ízlést tekintve Csikamacu Monzaemontól (japán drámaíró, kabuki- és bunrakudarabok szerzője, a 17-18. században élt) a templomi játékosokon át a szicíliai marionettjátékosokig, az indonéziai dhalangok (árnyjátékosok) képzeletében és nyelvében, a világ más-más tájain élő bábművészek és bábrendezők számára.

Így erősödött meg bennem a hit, hogy a báb, ez az ezeréves nyelv alkalmas arra, hogy a világot kritikusan szemléljük, és ezáltal szélesebb közönségréteg ismerheti meg ezt az ősi művészi kifejezőeszközt, és válhat szerelmesévé.

Meggyőződésem, hogy a báb feltalálása olyan jelentős hatással bírt, mint a kerék feltalálása, és legalább annyira segít a köztünk levő távolságok és kommunikációs határok leküzdésében.

Talán azért van ez, mert egy mélyen filozofikus bábelőadás is felébreszti a nézőben a gyermeket, kiszakítja térből és időből, hogy felfedezhessen egy olyan fantasztikus világot, ahol a fából és más halott anyagokból készült tárgyak életre kelnek.

Talán ez a bábművészek legnagyobb felelőssége nyelvtől, állampolgárságtól és háttértől függetlenül: hogy felébresszük a világot vérrel és erőszakkal szennyező embertársaink millióinak szívében a gyermeket.

A bábművészet és mi, akik az eleinktől kapottakat kincsként őrizzük és becsüljük, felelősek vagyunk, hogy az emberben rejlő gonoszt és állatit megfékezzük, hogy emlékeztessünk a gyermekkor örömére és csodálatos álmaira…

A mai nap azoké, akik felébresztik a bennünk élő gyermeket, azoké, akik tiszta szívükből szerelmesek a bábművészetbe.

Boldog bábszínházi világnapot!

Behrooz Gharibpour

Behrooz Gharibpour

1950. szeptember 19-én született Sanandadjban (Irán kurdokkal lakott területe). 14 éves kora óta foglalkozik színházzal. A Teheráni Egyetem Művészeti Karán (1970-1974) tanult, Olaszországban az Accademia d’Arte Drammatica Silvio d’Amico növendéke volt (1977-1979). Bár sokféle dologgal foglalkozott és foglalkozik tervezőként és igazgatóként is, azok mind azt szolgálják, hogy Iránban minél többen hozzáférhessenek a kultúrához. 1980-ban megalapította az állandó Gyermek- és Ifjúsági Színház és Bábszínházat, az ő nevéhez fűződik az egykori teheráni vágóhíd épületéből átalakított Bahman Kulturális Központ, az iráni hadsereg központi épületéből átalakított Iráni Művészek Fóruma, a régi műhelyből állandó báboperaházzá alakított Ferdowsi Hall, és egy híres színész lakóházából átalakított színházi múzeum átadása. Hazai és nemzetközi díjakkal elismert rendező, az Aran Bábszínház és az iráni zenére fókuszáló Nemzeti Opera megalapítója.